Ugyanakkor a tudós az intézményesedett tudás letéteményese a társadalomban. jelenléte önmagában érték. Ezt a szolgálatot a társadalom megfizeti, tudomásul veszi, hogy szükség van ránk, eltart bennünket. (Századunkban a tudomány gyors fejlődése csakis úgy vált lehetővé, hogy az állam vagy a helyi társadalom megfinanszírozott bennünket az adófizető polgárok pénzéből, kutatókat, tanáro­kat, gyűjteményi tisztviselőket.) A tudós "szolgálata közben" szembetalálja magát ún. tudománytalan elkép­zelésekkel, amelyek gondolatvezetésükben nem követik a szaktudomány szabá­lyait. Találkozik polgártársakkal, akik járatlanok a cizellált módszertanban, és akik így a legeredetibb kérdésfeltevésből kiindulva, irreális következtetésekhez jutnak mind a természet, mind a társadalomtudományokban. Kétségtelen: tudósi kötelesség védeni a társadalmat azoktól a nézetektől, amely nézetek követése fizikai létünkben veszélyeztethetnek. Az öt ujjal operáló vagy világrendszereket megújító "orvosdoktoroktól" , "fizikusoktól" , csodatévő tudósoktól. És védeni kell azoktól is, akik hamis társadalmi üdvtanúkkal emberellenes cselekedetekre bírnak rá milliókat. De hol a határ társadalmi veszélyesség és jóindulatú tévedés között? Erről kell gondolkodnunk ma már. Fizikusoknak, biológus oknak éppúgy , mint történészeknek. Úgy látjuk: a ma tudósának rendkívüli türelemmel kell a netán szakmai eljárásokban képzetlen polgárokhoz közeledni. Fürkésznie mi hasznosítható a "céhen kívüli kollega" megfigyeléseiből. Már csak azért is, mert valamennyire   ismerjük a tudományos gondoskodás természetét: nehéz meghatározni kinek, mikor, mi jutott eszébe egy-egy elejtett megjegyzésből, esetleg mások mondata­iból. (Ezért is mosolygunk, amikor a tudományos nagyüzem munkásai buzgón teremtenek "idézetségi indexeket" gyakran épp azokat hagyva ki a listából, akiktől talán az alapötletet nyerték. Akár egy autodidaktától is.) De figyelemmel kell közelítenünk a nem céhbeli kollegákhoz azért is, mert ők képviselik a "tudást" a társadalom mindennapjaiban. Mi olyan jövőbeni társadalmat szeretnénk, amelyben a tudás értékrend képző. Ennek eléréséhez nemcsak a képzettség, és az azt biztosító képző intézmények segíthetnek bennünket, hanem az egyéni önművelés. Értelmiségi, iparos, földmí­ves kíváncsisága az eddig ismeretlen részletek, rejtelmek iránt, belső indíttatású kutatás, utánajárás. A jövő tudásorientált társadalmának egyik alapja az autodi­daktizmus. Nemcsak ádáz harcot kell hirdetni a "paratudományok" , a "roman­tikus" elképzelések ellen, hanem közel is kell azokat engednünk magunkhoz. Közel engedni és vitatkozva együttgondolkodásra nevelni hívőiket. Elérni: le­gyen igényük a szaktudományosság követelményeire. Lekezelés helyett türelmes együttgondolkodás - ez az ezredforduló tudóstársadalmának egyik programja. Mi a dolgunk? Megőrizni az elmúlt évszázadokban kialakult tudásra-büszke­ségünket. De feladni a század tudós értelmiségének középosztályi arroganciáját, a céhszerű bezárkózást. Épp az utóbbi másfél száz esztendő ipari forradalmainak történelme mutatja: gyakorta az ún. kontárok voltak, akik egy-egy újítás alapöt­letét hozták a szakmunkások, a tudomány számára. Sőt ók vagy gyermekeik voltak a modem szakmák utánpótlásának biztosítói. Az ipari céheknek többek között azért is kellett elbukniuk, mert mindebből semmit nem értettek meg.

  Nehogy ez legyen a tudományos céhek sorsa is. Nézzünk körül, vegyük észre: máris itt van a tudós iránti bizalmatlanság mind a fizikus, mind a biológus, mind a társadalomtudós iránt. Mi valljuk: nélkülünk nincs 21. század, de ennek igazát a társadalomnak is be kell látnia. Ennek igazát a társadalommal is el kell fogadtatnunk.

 Közönség, szakmabéliek, érdeklődő kívülállók, üzleti és civil kezdeménye­zések. Csak együtt lehet...