1966-ban kérésemre Illyés Gyula oratóriumot írt falumnak az emberi hatalom­ról, ennek hatására kezdtem el történészként kutatni a magyarság hatalmának születé­séről szülőföldemen.

  Húsz évvel később levelekkel és tanulmányokkal értesítettem az állami tudo­mányos intézmények illetékeseit, hogy felfedeztem a honfoglaló és államszervező ma­gyarok hatalmának legfontosabb tárgyi tanúit a hajdani Somogy ország centrumában. Ekkor született meg az a gondolatom, hogy a fejedelmi vaskohászati telepeket nemzeti örökségként, nemzeti összefogással kell feltárnunk és megmutatnunk a világnak a ma­gyar állam születésének 1100. évfordulóján és a millennium évében.

  1989 óta ezért hívom Somogyba akadémiánk tudósait, vezetőit.

  1997-ben közölt leveleimből részleteket a História, fajszi ásatásunkról, pedig Gömöri János írt tájékoztatást ásatásvezetőként. Írásaink közé Glatz Ferenc a MTA elnöke fűzött kommentárt főszerkesztőként. Új tudósi magatartás szükségességéről írt, mert a rendszerváltozás következtében az állami tudományos intézmények szakembe­reinek másképpen kellene bánniuk a magánkutatókkal, a civilszervezetekkel, az auto­didaktákkal, mint ahogy ezt a proletárdiktatúra idején kívánták tőlük. Nem szabad el­lenségként bánni a "céhen" kívül dolgozó "amatőrökkel", nem szabad őket "kontárok­ként" kezelni, ,,nehogy a tudomány is a céhek sorsára jusson!" Írását ezzel a gondo­lattal zárta:

  - Állami és civil erő, a jövőben csak együtt lehet!

  ,,Mosolygunk, amikor a tudományos nagyüzem munkásai idézetségi indexeket gyártanak, és gyakran azokat hagyják ki listájukból, akiktől az alapötletet nyerték, akár egy autodidaktától is" /Glatz F. História 1 997.1

  Mi nem tudtunk mosolyogni, amikor 1999-ben a kutatási programunk igazolá­sára felkért régészek a "tudományos céh" nevében újra háborút indítottak ellenünk. Hadüzenetük indoka az volt, hogy kontár "leletbejelentőként", civil alapítványként el akarjuk rabolni. a "profi" szakemberek, a céhtagok dicsőségét. A sajtóban megjelent győzelmi jelentéseikben, tanulmányaik "indexeiben," hiába kerestünk hivatkozást programjainkra, terveinkre, mert minden érdemünket ,,hadizsákmányként" elkobozták. Látszólag törvényesen, jogaikra hivatkozva. A diadaljelentéseket a sajtó és a média szerkesztői a mi megkérdezésünk nélkül közölték.

  A sorozatos megalázások kényszerű vigyora akkor fagyott az arcunkra, amikor a győztes "profi" szakemberek nem tudták megindokolni, hogy miért kell Őskohászati Múzeumban, történelmi emlékhelyen védeni és bemutatni a világnak az európai jelen­tőségű bűi fejedelmi vaskohászati üzemet. Mi ezt a cselekedetet a magyar tudomány vereségének tartjuk és szégyelljük, hogy a felbecsülhetetlen történelmi és régészeti érték, az évezrednél idősebb nemzeti kulturális örökség egy tudományos háború áldo­zataként "tömegsírba" került, amikor méltatlanul elföldelték a temető-dűlőben Bűn.

  Amikor 1967-ben a falusi helytörténeti kutatásba fogtam, még nem tudhattam, hogy mekkora régészeti értékek találhatóak szülőföldemen, még nem hittem, hogy kutatói munkám ért cserébe majd a tudomány ellenségévé nyilvánítanak rövidesen. Kíváncsian, derűsen gyűjtöttem fel Somogyvár, Somogyjád, Bogát, Várda, Edde föld­rajzi helyneveit és vizsgálni kezdtem etimológiájukat. A leghősibb pogány vezéri hely­nevekre magyarázatot találtam a X. századi külföldi kútfűkben, a magyar krónikákban.

Ezért indítottam el állami engedélyek, felhatalmazások nélkül egy kutatási expedíciót 35 emberöltő távolságra, az ősi Somogyországba. Eközben rengeteg olyan kérdés me­rült fel bennem útközben, amire a "tudományos nagyüzem munkásai", sőt a legjelen­tősebb tudósai sem tudtak választ adni. Portyáimon olyan ősi magyar szálláshelyeket, régészeti lelőhelyeket fedeztem fel, amiket rajtam kívül senki nem észlelt, nem írt le nem látott meg valamiért. Ezért fokozatosan kapcsolatba kerültem megyém levéltáro­saival, régészeivel, aztán országos szaktekintélyekkel is.

  Békés szándékkal, az együttműködés reményében kerestem 1979-től kezdve Magyar Kálmán bűi és más ásatási helyszíneit is. Kíváncsi voltam, hogy talált e bizo­nyítékokat Somogy "ősfoglalóinak" személyeire. bűi, segesdi, somogyvári ásatásainak kutatóárkaiban, hatalmas gödreiben azonban honfoglalásra, államszervezésre utaló bizonyítékokat, építményeket, temetőket, sírokat nem láttam. Szerintem a Győrffy György által ősfoglalónak tartott Bő-nemzenség X. századi somogyi jelenlétét nem 13. századi monostor és hasonlókorú templom romjaival kellene igazolnia, hanem három­száz évvel korábbi bizonyítékokkal. Sajnálatosnak tartottam, hogy az "ősfoglalónak" tartott Bogát "törzsfőnőkről" még ilyen régészeti bizonyítékot sem produkált a régész. Elhibázottnak véltem, hogy a "profi" kutató a honfoglalók primitív vérségi szervezeti rendjét akarta megyénkben igazolni, holott a külföldi korabeli források szerint a ma­gyaroknak ekkor Európai jelentőségű és hatású uralkodói voltak, akikkel Európa ural­kodó dinasztiái szövetkeztek, szerződéseket kötöttek, az uralkodó dinasztia tagjainak neveit császárok és udvari történetírók jegyezték le. Ezért a magyarság törzsi szerve­zete nem valós rokoni kapcsolaton alapult, hanem hadi és hatalmi érdekekből szerve­ződött. Ezért szerintem a magyar államhatalom X. századi születéséről kell bizonyíté­kokat igazolnunk Somogyban az Árpád dinasztia és Harka dinasztia tagjainak a hely­nevei közelében, a hajdani dukáttus centrumában, az ősi Hadút melléken. Itt találhatók Jutas, Bogát, Fajsz, Kál, Taksony, Koppány, és más duxok és rexek helynevei, itt volt a X. századi preventív háborúk egyik gyülekező helye. Történészként ezt állítottam 35 év óta.

  Ilyen előzmények után letagadhatatlan, hogy tudatos történészeti és terepjáró régészeti munkával találtam rá 1982-88 közt a fejedelmi és hercegi, a dukáttusi hagya­tékra. Amikor már 15 helyen tudtam vaskohászati telep bizonyítékait igazolni Bogát, Fajsz, Koppány helyneve közelében akkor újra felkerestem Magyar Kálmán bűi ásatá­sának környékét Bűn.

  Feltárásai közvetlen közelében találtam rá két vaskohászati telepre.

  Ugyanez megtörtént Segesden is, a Rinya mellett. Ha a régész szisztematikus vizsgálatokat végzett itt, akkor miért nem találat rá ő a telepek bizonyítékaira?

  Megrendülve szemléltem az ásatások kutatóárkait "gödreit" melyek szinte min­denütt úgy maradtak temetetlenül, mint a világháborúk után a lövészárkok, üteggöd­rök, tankcsapdák. .. Évek múltán mindent befedett a gaz és csihatag. ezt látjuk húsz évvel a feltartások után Bűn is... A vaskohászati műhelyek kohói is mindenütt teme­tetlenül maradtak Isten ege alatt védtelenül. Néhány kohót és tárgyi bizonyítékokat vittek múzeumok raktáraiba... Amikor a teljes telepeket fel akartam táratni és védeni, majd bemutatni akartam őket, a régészek kinevettek, - mint dilettáns álmodozót. Bogát 21 kohós műhelyének és Fajsz telepének 17 kohóját egy évtizedig nem tudtam meg­mutatni a magyar "tudományos nagyüzem" illetékeseinek, mert nem tudtam megértet­ni velük a fel fedezés fontosságát. Civil erők összefogásával, alapítványunk jóvoltából mégis sikerült 1996-ban európai módon bemutatnunk őskohászati múzeumban egy vaskohászati műhelyt. Ennek hatására foglalt állást mellettünk 1997-ben Glatz Ferenc a Históriában. Úgy gondoltam, hogy nemzeti összefogással 2000-ben egy négy-öt mű­helyes telepet mutathatunk meg a világnak.

  Kiderült, hogy ekkora feladatra a magyar régészet nem volt alkalmas.

  2002. februárjában azért zarándokoltam a bűi telep sírhalmaira, mert a négy éves tragikomikus régészeti háborúról tájékoztatni akartam a MTA elnökét. Isteni aka­ratot látok abban, hogy kutatásom édes gyermekét a régészek nem temethették el olyan titokban, mint hajdanán Galamboson Juhász András betyárt és társait a temető árkánál. Igaz, itt sem csendült meg lélekharang, nem volt szertartás sem, de legalább az ese­ményt filmre vehettük, lefényképeztük. Miért? Mert a temetésre nem volt állami pénz sem a múzeum, sem az önkormányzat számláján. Ezért nem csupán az első ásatáshoz, de a temetéshez is mi adtunk anyagi segítséget, cserébe filmezhettünk!

  Mi a fejedelmi örökséget nemzeti ereklyeként akartuk megmutatni a világnak a millennium évében. Ezért ébresztettem fel tetszhalálából a magyar államszervezés leg­fontosabb tárgyi tanúját. Vele bizonyíttattuk volna a hajdani hatalmi szervezet gazda­sági megalapozottságát, ősi termelési kultúránk színvonalát. Hatalom és vas négyezer év óta egybetartozik. A Himnusz és a Szózat szellemében ezt akartuk Bűn bizonyítani.

  Ha most itt állna az általam tervezett múzeum épületében négy műhely, akkor a galériáról 41 kohót látnánk, közte 15 épet. A mezőgazdasági k.llItúráró1 két sütőke­mence tanúskodna, de látnánk az ércpörkölések helyeit első írásunk tárgyi bizonyíté­kait is... Ha ezt nézhetnénk, akkor szólnom sem kellene, mert a tárgyak a maguk nyel­vén beszélnének helyettem: hatalomról, szaktudásról, szorgalomról, munkamegosztás­ról, stb....

  Mindezek szólnának a régészek, a kutatók, az alkotók érdemeiről is. És most? ..

  Csupán egy alaktalan foltot láthatunk a barnás szántásban egy 25 méter átmé­rőjű gödörben, mely tele van halmokkal, gazzal, szeméttel... Nincs itt emlékmű, fejfa, jelkép, felirat, emlékeztető sehol..

  Hiába bizonyítom szüntelenül, hogy a X. századi termelési kultúránk bizonyíté­kainak bemutatásával, az ősi üzemek megmutatásával mi is a norvégokhoz hasonlóan megváltoztathatnánk Európa egyoldalú és hamis értékítéletét őseinkről, ha mi is euró­pai módon cselekszünk Somogyban, Bűn...

  Megrendítő, hogy az európai jelentőségű hagyaték szinte érdektelenül vált 1999. októberében az egerek és patkányok tanyájává. A lelőhelyet nem láthatták meg a magyar tudomány és politika döntéshozói. Miért?

  1999. március 31-én a Somogyi Hírlapban, majd utána más újságban is megje­lent a híradás magánkutatásunk államosításáróI. Kirekesztésünket sokan megütközés­sel olvasták, és sokan kérdezték tőlem, hogy a feltárás valóban Magyar Kálmán 30 éve folyó nemzetiségi kutatásának a szerves része, folytatása és kiteljesítése. Sokan kér­dezték, hogy kisajátatításunkat miért tűrjük szó nélkül.

  Nem magyarázkodtam, közöltem, hogy nem fogunk tiltakozni, háborúskodni a „Jussért”, ahogy ezt Tornyai János képén tették az örökösök.

  Mi nem akartuk édes gyermekünket kezénél fogva kirángatni a ,,kaukázusi kré­takörből", mert nekünk az volt a fontos, hogy a fejedelmi hagyaték teljes egészében Őskohászati Múzeumba kerüljön majd. Mivel a Nemzeti Kulturális Örökség Miniszté­riuma alapítványunk kutatási programját fogadta el és nem a múzeumét, mivel velem tartották a kapcsolatot és nem a régészekkel, ezért nyugodtak voltunk. Rajtunk kívül ugyanis senkinek nem volt sem ásatásra, sem a védelemre, sem a bemutatásra, emlék­ hely létesítésére terve. Azt mondtam, hogy addig hallgatunk, amíg esélyünk van pá­lyázati programunk megvalósítására.

  A magyarázkodás bonyodalmas, mert a régészeknek látszólag igazuk volt, mi­vel a második ásatástói kezdve nem mi. hanem kérésünkre a Minisztérium biztosította a feltárás finanszírozását. Aki fizet azé a hatalom. Így államosítottak bennünket a dik­tatórikus régészeti törvény szerint. 1949-től lényegében máig, régészeti magán kutatás nem lehetne Magyarországon. Ötven éve múlt, hogy a régészeti jogokat a diktatórikus állam monopolizálta és mindenféle magán kutatás lehetőségét megs2Üntette. Az ásatásvezetők kizárólagos tájékoztatási jogot kaptak.

  Hogy magyarázhattam volna el az embereknek, hogy a rendszerváltozás követ­keztében alapítványunk régészeti jogköröket kapott az államtól és ezt törvényesen kaptuk? Ezért finanszírozhatunk ásatásokat, múzeumot, emlékhelyet, konferenciákat, kiadványokat!... Mivel alapítványunk programja az én kutatásomra épült és az én ter­veimet fogadták el, ezért a program kidolgozójaként, titkárként kutatói és szerzői jogok illettek meg engem is. Az ásatásokhoz hatósági engedélyeket kértünk és szakmai segítséget, együttműködést a múzeumtól. Nem mi csatlakoztunk az állami kutatók programjaihoz, a múzeum terveihez, hanem ez fordítva történt, mi hívtuk őket állítá­saim igazolására.

  Visszaélve tájékoztatási jogaikkal Gömöri és Magyar minderről hallgatott, és úgy beszélt és írt, mintha a proletárdiktatúra törvényeinek megfelelő állami kutatást végeztek volna csupán. Ezért így leplezi csúsztatását Magyar Kálmán: ,,Az 1998-as ásatás idegen segítséggel folyt." Kik voltak az "idegenek"? Mi, az ellenség, a civilek, az amatőrök, a kontárok? Engem soha nem nevez történésznek, hanem leletbejelentőnek, vagy "fizikai munkát végző" kisegítőnek. Mi az "idegenek" akartuk elvenni az ö "dicsőségüket"?

  Idézem: "Voltak, akik még a lelet felfedezésének a dicsőségében is osztozni akartak a feltárókkal, így a lelőhelyet 1998-ban újra bejelentő és a szondázó ásatást kezdeményező alapítvány, valamint a társadalmi munkásokkal az 1998-as ásatást tá­mogató önkormányzat is."

  Látható, hogy én valamiféle notórius jelentgető voltam valamiért 10 éven át újra

és újra!... Miért?

  Miért kezdtük az ásatást, miért finanszíroztuk, szerveztük?

  Minderről hallgat. Azt állítja, hogy az önkormányzatok terveztettek "védőépü­letet" Bűre és nem mi. Nincs olyan mondata rólunk, ami teljesen igaz lenne.

  Természetesen Magyar és Gömöri tudta azt, hogy mi kezdeményeztük az ása­tást, a pályázatot, mi szerveztük a kutatást, mi hívtuk össze a támogatókat, velünk tar­totta a Minisztérium a kapcsolatot a feltárás igéjén. Ezt a szerepünket mindenáron el akarták venni tőlem és tőlünk. Már 1999. március 31-én közölték a Somogyi Hírlap­ban, hogy "védőépület és kiállítás tervezésére is felkérték a régészeket" pedig ekkor már készíttettem az őskohászati múzeum tervét Lőrincz Ferenc építésszel...

  Meg akarták tiltani, hogy a minisztériumot tájékoztassam, válaszoljak az újság­írók kérdéseire. Nyilatkozataimról Gömöri azt írta, hogy "suttyomban" tájékoztattam a TV2-őt, és engedélye nélkül az ő kutatási eredményeit ismertettem. Nem sorolom vádjaikat tovább, nincs értelme.

  Ha a régészek 1998. előtt át akarták volna venni a szerepemet, ha a múzeum meg akarta volna valósítani programunkat, akkor mi támogattuk volna őket, "dicsősé­güket" és érdemeiket elismernénk és gratulálnánk nekik.

  1986. óta Ös-Kajánként harcol ellenem Magyar Kálmán, mert veszélyeztettem kutatási álláspontját. Mindig a "tudomány nevében" védekezett ellenem, védte territó­riumát. Szerinte nekem hely történészként, amatőrként nincs jogom átlépni a régészet tiltott határait. A proletárdiktatúra előírásai szerint igaza volt, jól tudta, hogy veszé­lyeztetem nemzetségi kutatása állításait, mivel én közöltem is, hogy mást bizonyítok, mint Ő. Felfedezéseimet Magyar Kálmán "optikai csalódásoknak" tartotta, bizonytalan feltevéseknek. Ezért 1997-ig vagy támadott, vagy semmibe vett. Az akadémiai elisme­rés hatására látszólag változtatott felfogásán.

  1987-ben Magyar Kálmán az alábbi érvekkel tiltotta meg lektorként a ,,megtalálhatók-e az ősi Somogyország nyomai?" című tanulmányomat, első kutatási progra­momat: "Természetesen megtalálhatóak! !! A kérdés mély értelmű, egyenértékű azzal, hogy járunk-e két lábon?! Avagy gondolkodjunk is önmagunkba mélyedve, önmagunk képesség és tudásanyagát mérlegelve. Nem kétséges az ars poetica! Csodálkozom a történész igazgatón! Az iskolai oktatáshoz olvasni, olvasni, valóban olvasni kellene a szakirodalmat, mert Somogy eredményei épp a honfoglaláskor kutatásával kapcsolat­ban SZÁMOSAK!... Aki ilyen felfogással járja a terepet, óhatatlanul régésznek kép­zeli magát. Erős optikai csalódás! A szerző mindent kutatni akar és védeni, nem tud szelektálni. Ezért kétségbeesésében jajong."

  Egy pozitívum, - ekkor még történésznek nevez, míg 1999. után mindig "lelet­bejelentőként" említ...

  Az önhitt, arrogáns tiltás rákényszeríttet a tiltott régészeti terepbejárások foly­tatására, és ez 1998. február 11-től kezdve pár hét alatt olyan eredményekkel járt, ami engem is meglepett. 5-30 hektárnyi lelőhelyeken találtam, fejedelmi vaskohászatra utaló bizonyítékokat. Ezek birtokában a sajtó segítségével késztettem Költő László ré­gészt támogatásomra, majd leveleimmel, tanulmányaimmal Gömöri Jánost, és más szakembereket nyertem meg programom támogatására. László Gyula, Fodor István, Heckenast Gusztáv, Nováki Gyula, Bakay Kornél, Győrffy György és sok más állami alkalmazásban dolgozó tudós lektori véleménye, segítsége nélkül már az első hónapok után elakadtam volna. Nélkülük nincs újabb kutatási programom, nem jelenhettek vol­na meg tanulmányaim, nincs alapítványunk, nincs Somogyfajszon múzeum, emlékhely

1996-ban.

  Mindig korlátok nélkül ismertük el a feltárásban, bizonyításban szerepet vállaló régészek jogait és érdemeit. Erről bárki meggyőződhet fajszi múzeumunkban, ahova Gömöri úgy készíthetett kiállítást a somogyi vaskohászati kutatásunkról, hogy utalást sem tett történészi, és régészi munkámra, programomra, alapítványunk terveire. Nem hivatkozott azokra a tanulmányaimra sem, amiket "fehér foltokat eltüntető" írásnak tartott lektorként. A fajszi ásatást úgy jellemezte, mint amit "felülről" kezdeményez­tek, amihez sem nekem, sem alapítványunknak nincs köze. ,,Elfeledte", hogy alapítvá­nyunk a fajszi feltárás költségét fedezte? Utólag e tévedését korrigáltattam vele. A fal­ra kellett tennie azt a térképet is, amelyikre a somogyi lelőhelyeket feltüntettem. .. Egyébként ilyen kirekesztő módon írt a Kohászatban is. A Históriában azonban ezt nem tehette.

  1989. után egy éven belül bizonyossá vált, hogy az állami tudomány nem képes átvenni és megvalósítani programomat, ezért a civil erőkhöz fordultam. Külföldi ma­gánkutatók, szervezetek hívtak előadásokra, konferenciákra. ..

  A Zürichi Magyar Történelmi Egyesület segítségével nemzetközi tanácskozást szerveztünk Kaposváron 1992-beri az ősi Somogyországról. Ők is kiadták írásaimat. Radics Géza Amerikában élő magánkutató és támogatói is sokat segítettek. Nélkülük nem tudtam volna 1995-ben meggyőzni a lakásomon megjelenő Ágh József és Sütő Zoltán kohász mérnököket, akik a Hunniában közölt tanulmányom elolvasása után jöttek hozzám. Elkérték azokat az írásaimat, amiket a Megyei Levéltár, a Pedagógiai Intézet, a Pécsi Akadémiai Bizottság jelentetett meg. Ők megtették azt, amit "az állami tudományos nagyüzem" illetékes vezetőitől 1996-ig hiába kértem. Megnézték bizo­nyítékaimat, a helyszínt és alapítványt szerveztek, testet adtak gondolataimnak a leg­nagyobb magyar vasműves vállalat jóvoltából. A legnagyobb érdem az övék, a legna­gyobb elismerés is őket illetné meg és nem engem, vagy másokat.

  Nélkülük a bűi ásatás sem történhetett volna meg 1998-99-ben.

  Mit kaptak ezek az emberek a magyar tudománytól, a vezetőktől?

  Kétségtelenül néhány nagy tudós szép gondolatokat mondott nekik.

  Azt szerettük volna, ha közös fajszi alkotásunkat a magyar állam és tudomány első emberei veszik át európai módon. Az állami avatási ünnepségen azonban a leg­főbb közjogi méltóságok nem jelentek meg, az avatási beszédet a miniszterelnök ne­vében csupán minisztere mondta. Az egyházi felszentelést megyés püspökünk vállalta és elvégezte. Hívásomra nem jött a helyszínre az Akadémia elnöke sem, de elküldte a legilletékesebb vaskohászati kutatókat hozzánk, és ők úgy számoltak be eredményünk­ről, mint egy európai jelentőségű felfedezésről, alkotásról. Ezért keresett fel minket Szász Zoltán a Történettudományi Intézet igazgatója és Hegyi Klára, hogy segítsék nemzetközi konferenciánk szervezését, a tudományos avatást. Ilyen előzmények után jelentek meg írásaink a Históriában Glatz Ferenc elnök kommentárjával.

  Ennek kétségtelenül pozitív hatása volt. E nélkül nem kezdtünk volna ásatásba Bűn és Bogáton. Nem volt azonban mindmáig nálunk Bálint Csanád, a MTA Régé­szeti Intézetének az igazgatója. Őt úgy tűnik mindmáig nem tudtuk sem írásainkkal, sem egyéb bizonyítékainkkal meggyőzni. A "tudományos nagyüzem munkásai" közül is sokan, revánsra" készültek... Ezért 1999-ben az ország nyilvánossága előtt folyt ellenünk egy újabb tudományos háború a fejedelmi örökségért.

  Magyar Kálmán sajtóban, médiában majd a különböző tanácskozásokon gát­lástalanul azt állította, hogy a felfedezés minden érdeme őt illeti, mint ásatásvezetőt, mivel 30 éven át szüntelenül ezért az eredmény ért dolgozott. ,,Elismeri", hogy a lelőhelyet kétszer ,jelentettem" a szakembereknek, de hallgat kutatási programomról, tu­dományos munkámról, alapítványunk ez irányú érdemeiről, nem hivatkozik dokumen­tumainkra, írásainkra. Szakmailag és erkölcsileg meg akart semmisíteni bennünket.

  Az igazság ezzel ellentétben az, hogy én nekik nem, Jelentettem" semmit nem voltam soha a beosztottjuk. Nekünk nem volt okunk háborúskodásra, csak békére!

Nekem történészként olyan eredeti kutatási programom volt, amilyen sem az akadémiai intézeteinek, sem a Múzeumnak, sem a régészeknek nem volt. Az ősi Somogyországról ők még említést sem tettek, és meg sem próbálták a dukátsut, a X. századi fejedelmi uralmat bizonyítani Somogyvár és Segesd környékén fejedelmi ré­gészeti bizonyítékokkal. Nem csupán végzettségünk, de történelmi felfogásunk is el­lentétes volt. Felvetésem neki hihetetlen volt, érthetetlen. Sajnos még ma is.

  Felfedezésem történeti és régészeti jelentőségét kezdetben csak László Gyula, Heckenast Gusztáv, Fodor István, Bakay Komél értette meg. Most Győrffy György elismerését idézem: ,,A fajszi és bogáti műhelyek feltárása, felkutatása komoly bizo­nyíték arra, hogy nem csupán pitykékkel és fegyverekkel, hanem az ezek anyagát elő­állító vasolvasztó kohókkal is lehet ösi hatalmi központokat igazolni. Ezért a felfede­zésért a magyar tudományt hálára kötelezi!"

  Én eddig nem csupán MagyartóI és Gömöritől, de a magyar tudománytól sem vártam hálát. Együttműködést kértem csupán, önzetlenül, fizetség nélkül. A munkában találtam örömöt, a sikerekben.

  Én eredménynek tartottam, hogy ellenfeleim a hatalom birtokában sem voltak képesek bennünket megsemmisíteni, legyőzni. Velük ellentétben én bizonyítani tu­dom, hogy a lelőhelyek többséget, így a bűi telepet is tudatosan találtam meg, nem véletlenül. Kezdettől tudtam, hogy fejedelmi hagyatékot találtam, mert a lelőhelyek nagyságából és sok másból erre következtettem.

  Ezzel ellentétben Magyar és részben Gömöri is felvetéseimet, bizonyítékaimat túlzottnak, terveimet kivitelezhetetlennek tartották. Magyar 1997-ig totálisan tagadta felfedezésemet.

  Tudtam, hogy a meggyőzéshez ígérnem kell, mert az elismerést csak sok lép­csőfok megtétele után remélhetem. Az igazoláshoz társak kellettek. A "trónushoz" ezért kellett úgy feljutnom, mint Mátyás juhászának, mert mindenki részesedést várt tőlem a királyi jutalomból, és én mindenkinek adtam is... Így nyertem meg Bogát 17 kohós műhelyének feltárására Költö Lászlót 1988. február 18-án. Így akartam támogatásra megnyerni Gömöri János soproni régészt, amikor 1988. április 25-én Fajszra és Bűre hívtam, mivel ezeken a helyeken voltam bizonyos több műhely és telepek feltárá­sában, ahol ép kohókat is bizonyítani tudtunk. Fajszon a honfoglalás 1100. évforduló­ján, Bűn a keresztény állam millenniumán akartam őskohászati múzeumokat építtetni, ha állításaim bebizonyosodnak.

  Mivel ez az építési terv teljesen hihetetlen volt, ezért nem szóltam róla. Pedig ekkor már tudtam, hogy terveimet miképp valósíthatjuk meg. Csakhogy egy helytörté­nész csupán olyat állíthat, ami nem látszik túlzásnak, romantikus álomnak, mert kü­lönben kinevetnék...

  Fajszon bizonyítékaimat, érveimet el tudtam fogadtatni, de Bűn sem ekkor, sem 10 évvel később nem! Gömöri a bűi lelőhelyről mindig azt mondta, hogy jelentéktelen, itt nem lesznek ép kohók, a műhely kicsi, feltárása, pedig csak ártana Fajsznak, különö­sen akkor, ha a lelőhelyet Őskohászati Múzeumban mutatnánk be, nem templom­ban kell a lelőhelyet bemutatni, hanem műhelyt kell rá rekonstruálni!" Erről írt 1998­as ásatásunk után.

  Mi a bűi lelőhelyet mindig Gömöri Jánossal akartuk feltáratni. Ha ő vállalja

1998. tavaszán a feltárás irányítását, akkor nincs szükségünk Magyar Kálmán felkéré­sére.

Szívesen vettük volna, ha a MTA Régészeti Intézete egyik régésze vállalta vol­na fel kérésünket. Azonban hiába küldtük el Bálint Csanádnak újabb kutatási progra­munkat, ő nem állt szóba "amatőrökkel".

  Erről próbálom a régészeket meggyőzni másfél évtized óta. Nem sikerült. 2002-ig azt hittem, hogy ezt előttem senki nem állította. Nováki Gyulától tudtam meg egy közös terepbejáráson, hogy Vastagh Gábor már 1967-ben gondolt erre, és írt is erről. Ma birtokomban van ez az írás, de négy éve még nem tudtam ezzel érvelni.

  1998. februárjában egy napsütéses délutánon erről beszéltem Ágh József elnö­künknek Bogát hatalmas kohótelepén és Bűn. Megmagyaráztam neki a helyszínen, hogy mindkét lelőhely miért európai jelentőségű miért is kellene feltátatnunk és be­mutattatnunk állami segítséggel. Egyetértettünk azonnal. Alapítványunk vállalja majd az első ásatások költségeit a somogyjádi önkormányzattal együtt, az állami engedélyt én kérem majd írásban, megkérem a tulajdonosok hozzájárulásait, szerzek munkaerőt, feltárásra, pedig kuratóriumunk két régészét kérjük...

  Költő László feltételek nélkül vállalta a megbízást, Gömöri azonban feltételt szabott. Csak akkor vezeti az ásatást, ha nem kell velem semmiben "közösködnie", ha kutatói jogaimról lemondok. Megtettem ezt is. Ekkor a lelőhelyre mentünk, de ott végleg visszautasított, mert feltevéseimmel nem értett egyet.

  A kifli alakúnak tartott telep bejárati részére jelöltettem a 7,5x5 méteres ásatási szelvényt. Amikor a munkások eldobálták a szántott földréteget, akkor már láthatóvá vált a telep első műhelyének fekete foltja és a kohók helyének sárga földrétege, ahová a kohókat bemélyítették. Ekkor elkértem az egyik munkástói a lapátot, aztán hármat léptem a hajdani bejárattói a dombtető felé és közöltem Magyar Kálmánnal és a jelenlevőkkel, hogy "itt kell lenni az első ép kohónak." Eltoltam az ásás után visszamaradt földet és 3-4 cm nyesedéket vágtam az éles lapáttal. A fényes földön ott láttuk a ké­mény piros körívét, benne a fekete tölteléket. Mindenki felhördült, csodálkozott. Spaknit kértem a régésztöl, aztán azt mondtam, hogy ne szóljanak addig, amíg nem szólok. Amikor 35-40 cm mélyen megsimogathattam a kohófalakra ragadt salak rán­cait, úgy éreztem, mintha őseimmel fogtam volna kezet! Ekkor kitört belőlem a feszültség!... Aztán mindenki lenyúlt a mélybe egy kézfogásra, és ugyanezt a meleget érezte a szívében, mint én...

  Délután még két ép kohót igazoltunk. Ha tervem szerint folyhatott volna a munka, akkor a következő nap még hét kohót tárhattunk volna fel. El is mondtam a régésznek, hogy a kifli alakú telep felső szárnyában hol lesznek az újabb ép pucakemencék. Mivel másnap Fajszra kellett mennem, ezért otthon lerajzoltam a mű­helyek alaprajzát és feltüntettem rájuk az ép kohókat. A rajzot az ásatás megkezdése előtt egyik munkás átadta Magyar Kálmánnak.

  Fajszi munkám befejeztével még a bodrog-bűi polgármestert is tájékoztattam az ásatásról. Ezért délben érkeztem a feltárásra. Megrökönyödésemre Magyar Kálmán az első műhely közepén gödröt ásott, Költő László pedig egy mellfalazatot spaknizott az ásatási szelvény északi széléből.

  Amikor megkérdeztem tőlük, hogy miért nem folytatták tervem szerint a kohók keresését, akkor ez volt a válasz:

  Ne erőszakoskodjak velük, mivel ők a szakemberek és nem én. Szerintük felte­véseim nem jók, a műhelyek bejárata nem délen volt, hanem északon, a lelőhelyet pe­dig nem temették be ezer éve.. .

  Később kiderült, hogy tájékoztatták Gömöri Jánost, és az ő instrukciójára csele­kedtek.

  A kioktatást az ásási munkát végző tanítványaim előtt kaptam. Elképzelhető, hogy ez mennyire megalázó volt rám. Ám alig fejeződött be a szóváltás, Költő László ráspaknizott arra az ép kohóra, amit alaprajzomon a "kifli" nyakára rajzoltam Ez iga­zolta állításomat, de már nem volt időnk és lehetőségünk folytatni az ásatást északi irányba, mivel a régésznek egy vetélkedő zsűrijében volt szerepe, ezért a munkákat abba kellett hagynunk. Így csupán négy ép bucakemence igazolását végezhettük el, aztán dokumentálni, rajzolni, fényképezni kellett, amiket a régész végzett el, míg ne­kem a lelőhely betakarásáról, védelméről kellett gondoskodnom, hogy méltóképp mu­tathassuk meg bizonyítékainkat szponzorainknak.. .

  Magyar Kálmán egy napig dolgozott velem teljes egyetértés látszatával. Később is úgy tett, mintha programunkat elfogadná. Együtt nyilatkoztunk a sajtónak, médiá­nak. Megígérte, hogy az ásatási dokumentációt elkészíti, hogy ezt csatoljam ahhoz a kérelemhez, amit alapítványunk nevében küldünk a Kormányzathoz. Mivel ígéretét nem teljesítette, ezért 1998. szeptember 3-án kérelmünket dokumentációja és javaslata nélkül küldtük el három önkormányzat egyetértésével a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumába.

  Az illetékes államtitkártól egyetértő választ és ígéretet kaptunk címemre. Idé­zem:

 

,,Az Önök kezdeményezésével egyetértünk és azt a területileg illetékes múzeu­mon keresztül anyagilag is támogatni fogjuk. Ehhez teljes régészeti dokumentációt és feltárást kérünk."

 

  Igényelték még az önkormányzatok összefogását és együttműködését, valamint az alapítvány szakmai szerepvállalását. Végezetül gratuláltak helytörténeti kutatásom eredményeihez és megköszönték munkámat.

  A miniszteri ígéret után a megyei vezetés is teljes támogatást ígért, miután megmutattuk nekik ásatási bizonyítékunkat is Bün. Csatlakoztak kezdeményezésünk­höz újabb önkormányzatok, és segítséget ígértek országgyűlési képviselők is. Az volt a tervünk, hogy Fajszon, Bű-Bodrogon, Somogyváron olyan egymásba kapcsolódó em­lékhelyeket hozunk létre, amilyen nincs az országban, aminek nagyobb lehet a tudo­mányos hatása az Ópusztaszeri Történelmi Emlékhelynél is.

  Egy ekkora vállalkozáshoz mindenekelőtt tudományos összefogás, egyetértés szükséges. Enélkül bukásra vagyunk kárhoztatva. Ezért újra és újra kértem az Akadé­mia illetékeseinek a segítségét az 1997-es elnöki ígéret és igény szellemében.

  1998. decemberében Nemeskürthy István kormánybiztos kérte millenniumi tervünket. Ezért tanácskozásra hivattuk támogatóinkat, az illetékes önkormányzati veze­tőket. Többszöri újabb sürgetésemre az ásatásvezető erre az eseményre elkészítette jelentését, beszámolóját. Ezt átadta nekem, majd faxolták a tanácskozás résztvevőinek is a múzeumból.

  Megrökönyödésemre a beszámolóban nem volt hivatkozáskutatási progra­munkra, terveinkre és nem volt javaslat Őskohászati Múzeum építésére sem. Vajon mi­ért?

  A talány tanácskozásunkon derült ki. Erre az ásatásvezetőt is meghívtuk, aki aztán elsőnek kért szót. Húsz percig beszélt nemzetségi kutatási programjáról, aztán arról akarta meggyőzni támogatóinkat, hogy „ne a Jelentéktelen pogány műhelyt” mu­tattassák be a millennium évében, hanem az általa felkutatott keresztény monostor és templom alapjait. Ez a múzeum és a tudomány álláspontja. Szerinte...

  Kitört a botrány. Bű-Bodrog polgármestere azonnal "csatlakozott a tudomány, a múzeum álláspontjához" és megkérdezte, hogy miért vezettem félre mindenkit? Mit keresek én egyáltalán a tanácskozáson?..

 Ha Költö László a múzeum nevében nem közli, hogy az alapítvány programját igazgatóságuk támogatta és támogatja, ezért ezt kell a kormánybiztosnak elküldeni, akkor ügyünk már ekkor elbukott volna.

  Magyar Kálmán kudarcát nem értette meg, nem ismerte el. Azt remélte, hogy Bodrog község lakóit ellenünk tudja fordítani. Ezért hirtelen nagyon fontosnak tartotta, hogy 1979-82-es bűi ásatásáról tájékoztatást tartson a polgármester segítségével. Bodrogon ez 1999. február 12-én megtörtént nélkülünk és ellenünkre.

  Amikor a pálfordulásra, a hadüzenetre magyarázatot kértem szóban és írásban, akkor a régész tagadta, hogy programunkat valaha is elfogadta. Azt mondta és írta, hogy ö áll a tudomány talaján és nem én, ezért ö nem fordult ellenünk, hanem csupán akadémiai programját kívánja megvalósítani. Közölte velem, hogy szakit velünk, csak igazgatójától fogad el a jövőben instrukciókat, és állami ásatásként végzi a feltáró munkát a továbbiakban Gömöri János segítségével.

  Mivel Gömöri János 1998-ban úgy vállalta volna ásatásunkat, hogy abból en­gem kirekeszt, ezért kíváncsian vártam, hogy most mit tesznek a második ásatáskor, ha ott megjelenek. Mivel a Minisztérium a mi pályázatunkat fogadta el és tőlem várt tájé­koztatás, velem tartott kapcsolatot, ezért az ásatásról engem nem lehetett kizárni. Gömöri meg akarta ugyan tiltani, hogy az eredményekről én közöljek információkat

Budapestre, de ezt még Magyar Kálmán is képtelen követelménynek tartotta...

  Bár tudtam, hogy az ellenségeskedés óriási veszély, de volt egy előnye is. Ha a két régész akarata ellenére kénytelen igazolni álláspontomat, állításaimat, akkor felfe­dezésem hitelessége vitathatatlan lesz!

Megkíséreltem rávenni Gömörit, hogy a feltárásnál vegye számba igényünket. Az alábbiakat kértem:

  A feltárás ne kutatóárokkal történjék. A méréseket ne tanúfalakról végezzék, hanem földtuskókról, vagy cövekekről, a műhelyek oldalait felhasználva... Az egész telepről kell rétegenként felszedni a földet, vizsgálva az eltemetés törvényszerűsége itt, összegyűjtve a leleteket. Meg kell számolni a fúvócsöveket a telep teljesítményének kiszámítása érdekében. Végig vigyázni kell az esők veszélyére stb... A teljes telepet fel kell tárni, a lelőhelyet úgy kell letakarni, védeni, hogy támogatóinknak, szponzo­rainknak meg mutathassuk.

  A régészeknek az ásatás után nyilatkozniuk kellett az építkezés szükségességé­röl. Áprilisban ugyanis egy jóváhagyott építési engedélyt kellett a minisztériumba kül­deni.

  A történtek után már Magyar Kálmán nem merte vállalni a tejes elutasítás ódi­umát, ezért "védöépület létesítését szükségesnek" tartotta "akár múzeumi szinten is." Javaslatához két oldalas dokumentációjában hiába kerestünk érveket.

  Gömöri János pályázatunkhoz írt beszámolója szerint "bemutatás szempontjá­ból feltehetöen annyit lehetne kihozni a bűi műhelyböl, mint Somogyfajszból! Ehhez azonban védöépület megtervezése szükséges." Miért botrányos és hazug ez a javaslat? Mert minden normális ember megérti, hogy Bűn nem egy műhely van, hanem négy, az ép kohók száma nem kettö, hanem tizenöt. Az összes kohó sem hét, hanem negyven­egy. És van itt két sütökemence, aztán a magyar rovásírás elsö tárgyi bizonyítéka is. Vagyis amit itt mutathatnánk meg a világnak, az mennyiségében és minöségében is több, mint ami Fajszon látható.

  Még botrányosabbnak tartom, hogy csupán a műhely hannadnyi részét javasolta bemutatásra, a többit hagyná elpusztítani az építkezéskor.

  Sajnálatos, hogy azt sem tudta, hogy az öskohászati múzeum terveit ekkorra már az egész telep bemutatására elkészíttettem Lörincz Ferenc építésszel. A lelöhely teljes feltárásához és védelméhez Költö László készített költségvetési javaslatot. Az építkezés dokumentumait Heizer Kornél polgánnester készíttette el és küldte a mi­nisztériumba.

  A lelöhelyet és az ásatást nem csupán támogatóink, de a minisztérium illetéke­sei sem nézhették meg. A lelöhelyet ugyanis a régészek vizesárokban védték, ezért a fóliákat nem lehetett nyolc hónapon át felszednj. Ezért hiába hívtuk ide az államtitkárt, minisztert, képviselöket, szponzorainkat, nem mentünk velük ,,kacsaúsztatókhoz." Ill. konferenciánk elöadóit, szakembereit programunknak megfelelően elvittük a hely­színre, de ök is csak a vízesárkokat láthatták!. . .

  Hasonlóképpen rejtették előlünk a rovásírásos cserepet is. Amikor fényképet kért alapítványunk elnöke a cserépröl, akkor Magyar Kálmán azt válaszolta 1999. de­cemberében, hogy nem volt pénz a lelet lefényképezésére, de bizalmi ok miatt sem küldene fényképet az alapítványnak, szponzorainknak. A leletről2000-ben kaptunk másolatot úgy, hogy megvásároltuk a szerzői jogot. IV. konferenciánkon Magyar Kálmánnak be kellett mutatnia a leletet is, és ekkor beszámolt nekünk is.

  A rovásírásos lelet ahelyett, hogy kutatási programunk sikerét elösegítette vol­na, inkább bukásunkat okozta. Elterelték vele a régészek a figyelmet avaskohászati telepekröl, pályázatunkról. Hónapokon keresztül a sajtó a kettős honfoglalást igazoló rovásírásos lel ettől volt hangos, és a két régész dicsőségétől... Az ásatásvezető "Új korszakot alkot a lelet!" címmel közölte a szenzációt. Vékony Gáborral együtt a régé­szek azt állították, hogy a X. ~zázad előtt székelyeknek kellett lenniük Somogyban, miközben erről semmiféle történeti és régészeti bizonyítékot nem tudtak felmutatni...

  Mi ebben a vitában nem vettünk részt mindaddig, amíg nem tudtuk meg, hogy pályázatunkat a minisztérium miért utasította el. Mivel indoklást csak többszöri kérés­re a miniszterelnök kabinetirodája által kaptam, ezért csak 2000. január 9-én tiltakoz­tam először a régészek "tudományos" kisajátításai ellen.

  Idézek a kabinetfónök leveléből: ,,Alsóbűtől 30 kilométerre Somogyfajszon már létesült «in situ» kiállítóhely. A földrajzi közelség nem indokolja, hogy hasonló be­mutatóhely létesüljön Bűn, miközben Somogyfajszon is egyre nagyobb nehézségekbe ütközik' a kiálIítóhely fenntartása, a védelem. A minisztérium támogatása önmagában mit sem ér a helyi önkormányzatok, a megyei múzeum és a szakmai célok megvalósí­tását szolgáló alapítvány folyamatos szerepvállalása nélkül."

  Az elutasítási indoklásból kiderült, hogy bukásunkat az összefogás hiánya és a régészek félrevezető indokolása, szakmai munkájuk fogyatékosságai okozták. A mi­nisztérium és alapítVányunk közé felépült a régészeti céhszemlélet várfala. A bontást újra kell' kezdenünk. Szerencsére a hivatásos történészek és régészek közt mára már sok a szövetségesünk, a támogatónk, akik a tudományos háború idején szót emeltek kirekesztésünk ellen. A neveket nem sorolom.

  Aztán néhány nap multán kiderült, hogy a minisztériumi pénz nincs még sem az önkormányzat, sem a múzeum számláján... A munkások nem kaptak pénzt, ezért sztrájkba léptek, nem hittek az ígéretekben. ..

 Ekkor a régészek hozzánk, az "ellenségeikhez" fordultak segítségért. És a "le­győzöttek" segítségükre siettek, nehogy a telep elpusztuljon. Sütő Zoltán kurátor tár­sammal megnyugtattuk a munkásokat, hogy azonnal utalunk a somogyjádi önkor­mányzattal együtt 250 ezer forintot, de ha kell, akkor többet is.

  Ezért a régészek kénytelenek voltak eltűrni, hogy a lelőhelyet, a temetést meg­örökítsük, filmre vegyük, fényképeket készítsünk.

  A tudományos háboruról szóló filmet rövidesen bemutat juk, . ahol erre igény van. Elküldjük Akadémiánk elnökének is.

A régészeti "tömegsírt" három év óta nem tekintette meg senki. Még nem mentek rajta végig a traktorok, csak emberek és vadállatok. Vajon mikor jönnek a bul­dózerek? Mikor tünnek el végleg a kohók a szántásban?

  Kiket érdekel ez Magyarországon?

  Ha a viking hajókkal ezt tették volna a norvég régésze~ akkor ott mit tettek

volna az állam tudományos és politikai vezetői, és mit írtak volna az újságírók?

  Amit 1995-1998 között tettünk azt szeretetből csináltuk. Nem valakik ellen,

hanem valakikért.

  1998-2002 között a gyűlölet vak erői győzedelmeskedtek rajtunk. Ezért nem

épült millenniumi emlékmű Somogyország hajdani centrumában, 2000-2001-ben.

  Ugyanakkor a tudós az intézményesedett tudás letéteményese a társadalomban. jelenléte önmagában érték. Ezt a szolgálatot a társadalom megfizeti, tudomásul veszi, hogy szükség van ránk, eltart bennünket. (Századunkban a tudomány gyors fejlődése csakis úgy vált lehetővé, hogy az állam vagy a helyi társadalom megfinanszírozott bennünket az adófizető polgárok pénzéből, kutatókat, tanáro­kat, gyűjteményi tisztviselőket.) A tudós "szolgálata közben" szembetalálja magát ún. tudománytalan elkép­zelésekkel, amelyek gondolatvezetésükben nem követik a szaktudomány szabá­lyait. Találkozik polgártársakkal, akik járatlanok a cizellált módszertanban, és akik így a legeredetibb kérdésfeltevésből kiindulva, irreális következtetésekhez jutnak mind a természet, mind a társadalomtudományokban. Kétségtelen: tudósi kötelesség védeni a társadalmat azoktól a nézetektől, amely nézetek követése fizikai létünkben veszélyeztethetnek. Az öt ujjal operáló vagy világrendszereket megújító "orvosdoktoroktól" , "fizikusoktól" , csodatévő tudósoktól. És védeni kell azoktól is, akik hamis társadalmi üdvtanúkkal emberellenes cselekedetekre bírnak rá milliókat. De hol a határ társadalmi veszélyesség és jóindulatú tévedés között? Erről kell gondolkodnunk ma már. Fizikusoknak, biológus oknak éppúgy , mint történészeknek. Úgy látjuk: a ma tudósának rendkívüli türelemmel kell a netán szakmai eljárásokban képzetlen polgárokhoz közeledni. Fürkésznie mi hasznosítható a "céhen kívüli kollega" megfigyeléseiből. Már csak azért is, mert valamennyire   ismerjük a tudományos gondoskodás természetét: nehéz meghatározni kinek, mikor, mi jutott eszébe egy-egy elejtett megjegyzésből, esetleg mások mondata­iból. (Ezért is mosolygunk, amikor a tudományos nagyüzem munkásai buzgón teremtenek "idézetségi indexeket" gyakran épp azokat hagyva ki a listából, akiktől talán az alapötletet nyerték. Akár egy autodidaktától is.) De figyelemmel kell közelítenünk a nem céhbeli kollegákhoz azért is, mert ők képviselik a "tudást" a társadalom mindennapjaiban. Mi olyan jövőbeni társadalmat szeretnénk, amelyben a tudás értékrend képző. Ennek eléréséhez nemcsak a képzettség, és az azt biztosító képző intézmények segíthetnek bennünket, hanem az egyéni önművelés. Értelmiségi, iparos, földmí­ves kíváncsisága az eddig ismeretlen részletek, rejtelmek iránt, belső indíttatású kutatás, utánajárás. A jövő tudásorientált társadalmának egyik alapja az autodi­daktizmus. Nemcsak ádáz harcot kell hirdetni a "paratudományok" , a "roman­tikus" elképzelések ellen, hanem közel is kell azokat engednünk magunkhoz. Közel engedni és vitatkozva együttgondolkodásra nevelni hívőiket. Elérni: le­gyen igényük a szaktudományosság követelményeire. Lekezelés helyett türelmes együttgondolkodás - ez az ezredforduló tudóstársadalmának egyik programja. Mi a dolgunk? Megőrizni az elmúlt évszázadokban kialakult tudásra-büszke­ségünket. De feladni a század tudós értelmiségének középosztályi arroganciáját, a céhszerű bezárkózást. Épp az utóbbi másfél száz esztendő ipari forradalmainak történelme mutatja: gyakorta az ún. kontárok voltak, akik egy-egy újítás alapöt­letét hozták a szakmunkások, a tudomány számára. Sőt ók vagy gyermekeik voltak a modem szakmák utánpótlásának biztosítói. Az ipari céheknek többek között azért is kellett elbukniuk, mert mindebből semmit nem értettek meg.

  Nehogy ez legyen a tudományos céhek sorsa is. Nézzünk körül, vegyük észre: máris itt van a tudós iránti bizalmatlanság mind a fizikus, mind a biológus, mind a társadalomtudós iránt. Mi valljuk: nélkülünk nincs 21. század, de ennek igazát a társadalomnak is be kell látnia. Ennek igazát a társadalommal is el kell fogadtatnunk.

 Közönség, szakmabéliek, érdeklődő kívülállók, üzleti és civil kezdeménye­zések. Csak együtt lehet...